"S ha tettdús életed /
Zajában elnémúl ez égi szó, /
E gyönge nő tisztább lelkűlete, /
Az érdekek mocskától távolabb, /
Meghallja azt, és szíverén keresztűl /
Költészetté fog és dallá szürődni."
Én nem tudom, biztos velem van a baj, de ez a csőcsík nagyon nem ér el. Mintha itt a csőlátszat tust húzna a rajzolókon át. Figyelem egy ideje. Rosszul érzem magam. Olyan fitymálva lóg a szám, mondhatni petyhüdve, egyik sarkában még ordas röhögések görcsét szorongatva, és ettől még szarszagúbbnak érezve saját leheletét. A “szánalmas” kifejezést csak akkor használnám minderre, ha például egy hideg reggelen, olyan hat – fél öt körül, még jobbára részegen arra ébrednék egy Pest környéki kitelepült falu főutcájával párhuzamosan fekve ruhában és cipőben, hogy akik meghívtak magukhoz szalonnázni előző este, azok Szolnokon laknak a kertvárosban, nem pedig itt, holott pontosan emlékeznék rá, hogy a Pilisben bukdácsoló busz hátsó ajtójának lépcsőjén hányva többször is meghallgattam, ahogy a hátsó üléssort belakó, direkt borostás pacák elmeséli a nője mellnagyobbító műtétjének előkészületeit, amik titokban folytak, majd megkérdezné, hogy de most a viccet félretéve, mit röhögök? Milyen rajz? Milyen napi? A napicsík, vagy izé, párkoca, na azaz, azt szoktam-e nézni? Hát, maximum ekkor. De ennek igen kicsi a valószínűsége.
Ugyanakkor megkérdezném az alkotóktól, nincs ebben több, rajzurak? Egymásnak felelgetni? Szerintem de. De én csak egy olvír vagyok. Maradok bambán, tisztelettel: savasztok.
Nemrég…
Irgalmas Donáta
Kapcsolat
Ha bármilyen kérdésed, észrevételed van, itt tudsz elérni bennünket: info [kukac] parkocka [pont] hu
9 Comments
Az “ÉPÍTŐK” lesz a következő “7 méter”, úgy érzem 😀 Nagyon adja! 😀
Sikerült egy remek példányt kiszúrniuk az élieneknek
Tipikus tenyészbika. A “falu bikája”:)
Biztos sanyarú gyerekkora volt…az idegeneknek is…
Az utolsó nő a földön, “hogy dögölne meg!” 😀
A céda, még így is megcsalja, hogy csak ketten maradtak.
a túloldalon Új Zéland van, helo!
Természetesen ez utóbbi tény semmit nem von le a mű értékéből…
Én nem tudom, biztos velem van a baj, de ez a csőcsík nagyon nem ér el. Mintha itt a csőlátszat tust húzna a rajzolókon át. Figyelem egy ideje. Rosszul érzem magam. Olyan fitymálva lóg a szám, mondhatni petyhüdve, egyik sarkában még ordas röhögések görcsét szorongatva, és ettől még szarszagúbbnak érezve saját leheletét. A “szánalmas” kifejezést csak akkor használnám minderre, ha például egy hideg reggelen, olyan hat – fél öt körül, még jobbára részegen arra ébrednék egy Pest környéki kitelepült falu főutcájával párhuzamosan fekve ruhában és cipőben, hogy akik meghívtak magukhoz szalonnázni előző este, azok Szolnokon laknak a kertvárosban, nem pedig itt, holott pontosan emlékeznék rá, hogy a Pilisben bukdácsoló busz hátsó ajtójának lépcsőjén hányva többször is meghallgattam, ahogy a hátsó üléssort belakó, direkt borostás pacák elmeséli a nője mellnagyobbító műtétjének előkészületeit, amik titokban folytak, majd megkérdezné, hogy de most a viccet félretéve, mit röhögök? Milyen rajz? Milyen napi? A napicsík, vagy izé, párkoca, na azaz, azt szoktam-e nézni? Hát, maximum ekkor. De ennek igen kicsi a valószínűsége.
Ugyanakkor megkérdezném az alkotóktól, nincs ebben több, rajzurak? Egymásnak felelgetni? Szerintem de. De én csak egy olvír vagyok. Maradok bambán, tisztelettel: savasztok.